Egy 11 éves, autizmus spektrumzavaros fiú, Olivér édesanyjaként jutottam el egy helyi, közösségi szemléletváltó projekt ötletétől a társadalmi szemléletváltozást célzó Sorsfordító kisfilm előkészítéséig.
Egy kisgyermek érkezése sok mindenben megváltoztatja az adott család életét. Átértékelődik az élet számos területén a fontossági sorrend, némileg módosul az értékrend is, egy kisebb-nagyobb világ változik meg az emberben.
Ez így természetes, hiszen ebből a biztonságot teremtő és alkalmazkodó szűkebb környezetből kilépve találja majd meg a helyét a kisgyerek közösségekben, később pedig a társadalomban.
Olivérnél óvodás korában vált észrevehetővé, hogy más mint a korosztályába tartozó gyerekek.
Az otthon mindig vidám, tevékeny, közlékeny, a világról sajátos elképzelésekkel rendelkező, időnként nehezen irányítható, szeretetteljes kisfiú a közösségben egy csendes, félrehúzódó, időnként szorongó, a megszokásokhoz feltűnően ragaszkodó, magányos kisgyerekké változott át.
Hét és fél éves korában merült fel végre az autizmus-spektrumzavar lehetősége, amikor már évek óta tartó neurológiai és pszichológiai vizsgálatokon, fejlesztéseken voltunk túl vele és éppen az általános iskola első osztályát fejezete be kiemelt figyelmet jelentő tanulóként.
Az autizmus felmerülése mégsem pánikot és elkeseredést váltott ki belőlünk, szülőkből, hanem megkönnyebbülést, hogy megtaláltuk Olivér viselkedési problémáinak okát. Megértettük a nevelésével kapcsolatos változtatások, a speciális bánásmód kialakításának szükségességét. Attól kezdve ismertük a problémák megoldása felé vezető utat.
Ez nem volt mégsem ilyen egyszerű, mert ugyan az autizmussal járó nehézségeket, a fejlesztési irányt és a speciális bánásmód jótékony hatását ismertük már, Olivér célzott fejlesztéséhez, autizmus-specifikus oktatásához a megfelelő lehetőség, eszköz és szakember a lakóhelyünkhöz közel s távol sem állt rendelkezésre.
Az is hamar nyílvánvaló vált, hogy egy autizmus spektrumzavarral született gyermek esetén, mint amilyen Olivér, nem elegendő csak nekünk szülőknek és hozzátartozóknak változtatnunk a saját magunkat és a világot érintő szemléletünkön. Tisztán láttuk, hogy Olivér és sorstársai akkor lesznek képesek egy közösség tagjaivá válni és viszonylag normális életet élni, ha a körülöttük lévő világ tudása és hozzáállása is megváltozik a világot másként érzékelő, arról ásként gondolkodó autistákkal kapcsolatban.
Jól tudtuk, egyetlen esélye maradt Olivérnek, hogy ne zárkózzon be végleg autista világába: ha kilépünk a családi körön kívülre az autizmussal kapcsolatos információk átadásával és megteremtjük körülötte azt a megértő empatikus és támogató közösséget az iskolai közösségében is, amely által otthon mindig is kiegyensúlyozott életet élhetett.
Olivér adta az ihletett a kisfilmhez, mint a kortársak elérésének, a közösségi érzékenyítésnek egyik hatékony eszközéhez.
Autizmusából fakadóan képek, videók segítségével mindig is könnyebben megértette a világ dolgait, összefüggéseit. Az önkifejezéshez is gyakran és szivesen fogott videókamerát a kezébe, hogy a felvételekkel, közvetve könnyebben megoszthassa velünk saját gondolatait, kéréseit.
A kisfilm tervezését és előkészítését Dicső Dániel rendező önkéntes támogatásával kezdtük. Terveink megvalósításához hamar összeállt egy lelkes, profi kisfilmes alkotócsapat is.
Erkölcsi támogatóként pedig neves színművészek, zenészek, szakemberek álltak mellénk, hogy hírnevükkel és hitelességükkel hozzájáruljanak a széleskörű társadalmi figyelemfelkeltéshez és szemléletváltozáshoz, így kezdeményezésünk hosszú távú sikeréhez.
Úgy gondolom, az autista emberek beilleszkedési lehetőségei a közösségekbe a társadalom felé egyfajta tükörként szolgálnak: őszintén megmutatják a negatív és pozitív, de mindenképpen a valódi arcokat.
Egy sokszínű világban a megszokottól eltérő gondolkodás értéket teremthet mindannyiunk számára. A világot az átlagostól eltérő, sokszor újszerű gondolkodásmód sokszor vitte már előbbre.
Gömbösné Hideg Viktória
édesanya, a Sorsfordító című kisfilm ötletgazdája